„169-cel kevesebb tanuló jár szeptembertől a HISZK osztályaiba, ezért a pedagóguslétszámot is ehhez kellett alakítani az intézménynek. Összesen 4,74 álláshellyel lesz kevesebb, amely két pedagógus végkielégítés melletti elbocsátását jelenti, több részmunkaidős munkakör nem kerül betöltésre, és a nyugdíjba vonuló tanárok helyett nem vesz fel újakat az intézmény, míg a Brunszvik Teréz Óvodában egy álláshelyet szüntetett meg a testület.”

Így hangzik „demokratikusan” az a folyamat, amely elkezdődött Hódmezővásárhelyen, és amelynek ernyője alatt tanárokat fognak továbbra is elbocsátani, merthogy a tanulók számának csökkenése maga után vonja a pedagóguslétszám alakítgatását. Mindezt költségvetési racionalizálási terv alapján. És hogy ettől még mindig nem szakad le rájuk az ég…

Két ember volt a testületben, aki nem-el szavazott, aki megállítani szeretné az oktatás mocsárba való lassú, de holtbiztos süllyedését.

Azt már mindannyian tudjuk, hogy a „vásárhelyi modellt” szerte az országban ismerik, követni szeretnék, több alkalommal vendégeket fogadtunk és megmutattuk nekik, mennyire simán, zökkenőmentesen, színvonalasan és magas fokon űzzük az integrációt Hódmezővásárhelyen.

Konferenciát szerveztünk, és intézményvezetők, pedagógusok, mérés-értékelés szakértők, Oktatási Hivatal reprezentatív személyiségei vettek részt mindebben, garantálva a modell hatékonyságát, minőségbiztosítását, eredményessé tételét, de még könyvet is adtunk ki a példaértékű „struktúraváltozási, innovációt” tartalmazó modellről és amely – láss csodát – nem csak Magyarországon, hanem Európában is ismertté vált.

Itt teszem fel magamnak a költői kérdést, hogy vajon melyik európai – akár kisváros, akár nagyváros iskoláiban fogják esetleg követni hanyatt-homlok az oktatás minőségét romboló folyamatot? Félreértés ne essék: jómagam is mindennél jobban szeretném, hogy emeljük az oktatás, nevelés szintjét, hogy a gyerekek kisgyermekkortól a középiskola végéig megfelelő segítséget kapjanak, hogy minőségi oktatásban részesüljenek, és hogy úgy neveljük őket, hogy teljes értékű tagjai legyenek a társadalomnak. Hiszen tudom, hogy egészséges gondolkodású, kiegyensúlyozott gyerekből lesz egészséges, társadalmának hasznára váló felnőtt.

De az erőltetett integráció és a hátrányos helyzetű, sőt halmozottan hátrányos helyzetű réteg erőszakos bevonása a város összes iskolájába, az átlagos képességű, vagy éppen az átlagon felüli képességgel megáldott gyerekek kárára, nem biztos, hogy modellnek nevezhető. Példaértékűnek aztán végképp nem.

Félő, hogy az innováció, racionalizálás, struktúraváltozás, mentorálás, meg egyéb deákul elhangzó „szép” szavak mögött egyáltalán nincs meg az a megfelelő minőségű oktatási, nevelési színvonal, amit a szülő, gyerekével együtt elvárna ettől a XXI. századi valamikor varázslatos hangulatú alföldi kisvárosunk iskoláitól.

Mi tehát a valós cél? És a pedagógusokhoz intézem további gondolatmenetem. Mi történik a vásárhelyi iskolákban? Miért nem érdekli a tanárokat az aktuális nagyon szomorú helyzet? (Tisztelet az összes kivételnek!) Miért nem volt nekik, szakembereknek igazi nyomós ellenérvük az integrációt, vagy az oktatási intézmények összevonását illetően?

Miért nincs bátorság kiállni és elmondani egyéni véleményt akár, hogyha a nevelési elv úgy kívánja? Miért kell belenyugodni abba, hogy az utóbbi években egyre több esetben határozott időtartamú szerződéssel alkalmazzák a tanárt egyetlen iskolai évre, és a nyári szünidő alatt félelemben élni, hogy vajon, lesz-e még jövőre mit aprítani a tejbe? Miért nem lehet véleményt nyilvánítani, netán mondjuk a Kossuth téren tüntetést szervezni a tanárok jogaiért?

Miért kötelező megjelenni iskolaigazgatóknak az összes közgyűlésen és úgy összeállítani bemutató „innovációs oktató” anyagokat, hogy az a városvezetésnek kénye-kedvére legyen? Miért kell mindenáron Lázár - féle köntösben járni és félni attól, hogy aki nem veszi fel ezt a köntöst demokratikusan megszőtt „költségvetési racionalizálási terv” alapján elbocsátják, magyarán kirúgják állásából? Megjegyzem, hogy addig míg túl sok az olyan aki fél, ezt meg is tudják és meg is fogják tenni.

Miért nem lehet ellenérv jellegű vitát indítványozni a polgármesterrel szemben, hiszen ő nem mindenható és főként nem tanár és nem lát bele a pedagógia és a mindennapi nehéz nevelőmunka mélységeibe, és nem érthet az oktatáshoz jobban, mint egy olyan szakember, ki munkásságát a tanításnak szenteli.

 És hát ugyebár a pedagógusrétegre az átlagember, - aki gyerekét azért íratja iskolába, hogy „embör váljék belőle”- felnéz. A klasszikus kondicionálás elmélete jutott eszembe. Miért van az, hogy ez a tanultabb társadalmi réteg, a pedagógustömb úgy válik Pavlov kutyájává egyöntetűen, ahogy elő van írva? Ahogyan megjelenik a Lázár-fényjelzés, abban a pillanatban beindul a feltételes reflex, a nyáladzós alkalmazkodás. Pedig még az erkölcsi táplálék sincs az asztalon…és istenigazából bizony, nem is tudni mikor lesz. 

Végezetül szóljunk néhány szót az elektronikus naplóról, mely néhány iskolában már működik, majd szeptembertől Vásárhely összes önkormányzatú fenntartású iskolájában működni fog. Igen, valóban szép, jó, és örömmel halljuk, hogy természetesen nem helyettesíti sem a hagyományos naplót, sem a személyes kapcsolatot, és hogy sok esetben hatékony információ a szülő felé, és azt is elfogadjuk, hogy a gyerek legyen olyan kapcsolatban a pedagógusaival, hogy merjen segítséget kérni, ha gondja van.

Egy nagyon fontos dolgot viszont tudni kell: a gyerek csak és kizárólag akkor fog segítséget kérni a tanártól, hogyha azt valóban olyan közel tudja érezni magához, hogy bizalmába fogadja, és megérzi azt, hogy a tanár odafigyel rá egyedülálló egyénként is.

És igazi tanárként álljunk meg egy szóra, tegyük félre az elektronikus csodaeszközöket, feledjük el egy kis időre állandóan azt a megjegyzést tenni, hogy haladni kell a tananyaggal, üljünk le a gyerek mellé, tegyük a gyerek vállára kezünket, nézzünk a szemébe és kérdezzük meg tőle: „Mondd, mi bántja lelked, mesélj!”

Kovács Sándor

Hódmezővásárhely