„Hódmezővásárhelyen a 2009/2010-es tanévtől működik „ovisuli” program. Az összevonás egyrészt a városrész egységének megerősítéséhez járult illetve járul hozzá, másrészt szakmai és gazdasági szempontból is előnyöket rejt magában.” 

Kedves olvasók, eddig az idézet a 2011. február 7-i hódmezővásárhelyi közgyűlés anyagából. Tovább tallózva a közgyűlés anyagát, olyan szakmai előnyöket sorol fel, mint „fejlesztés óvodás korra való kiszélesítése, differenciált oktatás biztosítása, óvoda-iskola átmenet sikeres megvalósítása, oktatási innovációk terjesztése, pedagógus képzés megújítása.”

És akkor vegyük sorra ezeket a bődületesen nagy szakmai előnyöket. Az „ovisuli” program (amely megnevezés eleve az óvoda és iskola eszmei értékét lekicsinylő) ernyője alatt nagy szavakban, differenciáltan, kiszélesítve, innovációkkal telítve akarjuk fejleszteni a zsenge, puha pihe óvodás korú gyermek személyiségmagját. S közben ő, az ártatlan, nagy, kerek, tágra nyílt szemekkel, pöszén és édesded kiejtésekkel, megfogalmazásokkal nem akar semmi mást, mint játszani, szerepjátékot vállalni magára, kreatívan építeni, orvos bácsit, nénit alakítani, meseszereplők bőrébe bújni, önfeledten kergetőzni és bújócskát játszani bokrok mögött, az ágyneműs ládában és a szekrényben. És mi tagadás, nem csoda, hogy el akar bújni. El akar menekülni az „innovációk” elöl.

Mert ő egy egészséges gyerek, aki olyan fejlődési szakaszban van, amelynek elsődleges szükséglete a játék. Nincs szüksége neki sulira, sulis elméletekre. Nem akar ő még átmenetet az iskola felé. Ő még óvodás akar lenni. És ez nem jelenti azt, hogy nem fejleszthető, nem szélesíthető érdeklődési köre, figyelme, képzelőereje, fantáziája.

Hiszen az óvoda az alapja a tudás iránti vágy felkeltésének, a sokszínű egyéniség kialakításának. Az óvoda a maga egységes módján. Az óvoda, mint különálló, független intézmény. Saját egyéniséggel, egyéni szakmaisággal, sajátos hangulattal és találékony óvodai módszerekkel. S hogy gazdaságilag előnyös az iskolához csatolni, mert egységes intézményvezetés kialakítása válik lehetővé?

Miért van szükségünk egységes intézményvezetésre? Miért nem lehet minden intézmény másmilyen a maga módján? Miért kell uniformist ráhúzni, tömbösíteni? Miért kell iskolákat, óvodákat összevonni, bekebelezni? Egy kalap alá venni, azért, hogy könnyebben uralható, könnyedén manipulálható legyen. Hogy ne legyen egyénisége, ereje és különvéleménye. 

És mindezt nagy szavak mögé bújtatva és úgy tüntetve fel, mintha jótékony tündér keze lenne a dologban és nem sötét politikai erő, hatalom megtartása, ronda manipulatív játék, amely az ésszerű, takarékos humánerőforrás gazdálkodás fátyla alatt tulajdonképpen szakmai leépítésre hajt, és a gazdasági ésszerűsítést nem a saját maga bőrén kezdi, hanem elvonja az iskoláktól, óvodáktól, azoktól a mentsváraktól, amelyek egy egészséges társadalom megnevelésének, kialakításának alapjai. Az oktatási intézmények kellene elsődleges anyagi és erkölcsi előnyt élvezzenek ahhoz, hogy egészséges, nemzetét felemelő magyar társadalmat  formálhassunk a jövőben.

És tévedés ne essék, „kedvező pályázati lehetőségek” léteznek az „ovisuli” program nélkül is, csak nagyobb függetlenséget, szuverenitást kellene megengedni az oktatási intézmények vezetőinek, tanárainak, szülőinek. Nem megfélemlíteni őket, sőt mi több nem kötelezni a szülőket arra, hogy beírassák gyermeküket a meglévő jól működő óvoda szárnya alól az új, óvodát „integráló”, magyarán bekebelező iskolába.

Az óvodás korú gyerek ne legyen az iskola tagja! Nem kell neki Németh László, vagy Liszt Ferenc iskolába járni. Járjon „Mesevilág”, „Csodaberek”, „Varázssíp” nevű óvodába, mert az még az ő világa! Majd lesz ideje neki nagyra nőni, egészséges egyénné válni, hogyha engedik neki a maga természetesen módján fejlődni életszakaszának megfelelően. Az iskola rendeltetése legyen a nevelés, az oktatás, a képességfelmérés, az értékelés! Egy óvodás gyereket még hadd ne értékeljünk és ne nyomjunk rá skarlát betűként ilyen-olyan jelzőket, amelytől a szülő kétségbeesik, mert nem tudja eldönteni, hogy az ő gyereke miért van „gyengébb képességűként értékelve”. „Hiszen még csak óvodás gyerek, szeret játszani”...mormolja halkan maga elé nem egyszer egy „ovisulisként” esetleg figyelemzavarosnak értékelt gyerek anyja vagy apja!

Kedves óvónők, tanárok és szülők, álljunk már a sarkunkra és legyünk képesek a saját érdekeinket képviselni és nem engedni a hatalom kénye-kedvének, nem teljesíteni maradéktalanul azt, amit diktál és álljunk ki önmagunkért, gyerekeinkért, szakmai és erkölcsi érvekkel alátámasztva és igenis kérjük ki magunknak igazunkat saját, önös előnyeinket és nem pedig a bürokrata városvezetés előnyeit előtérbe fogva.

Egyik legnagyobb mesemondónk, Benedek Elek így emlékezik egy ötéves korában  átélt kalandról, amikor néhány falubeli gyerekkel együtt nagyapó kíséretében elindultak gombászni egy közeli erdőbe és ott hallgatták végig a nagyapó által elregélt Jancsi és Juliska, valamint a Vadgalamb meséjét: „Íme, három kosár gombával, s két mesével jöttünk haza. Ez a két mese meggyökeredzett a lelkemben, soha el nem feledtem. Azért gyökeredzett meg, mert erdőben hallottam; erdőben, ahol lejátszódott mind a két mese. Mindjárt a mi erdőnkben építette fel a gyermekfantáziám a mézeskalács házat, s amely fából kiröppent a vadgalamb, arra rajzoltam a képet, amint a szarka fészket rakni tanítja a galambot. S az erdőnek zúgását, vadgalamb búgását hallani fogom, bárhol járok a föld kerekén”. 

S ez a nagyszerű mesemondónk, aki gyermekirodalmunk és ezáltal nemzetünk egyik felemelője, Kisbaconban, egy kis falusi óvodába járt nap mint nap, és nem volt kötelezően tagja az „ovisulinak”. És higgyék el, nem is szeretett volna az lenni. 

Kovács Sándor
Hódmezővásárhely